Szép napot, szép tavaszt, szép életet!
Reggel kiültem a teraszra, és valahogy minden más volt, mint korábban-legalábbis akkor és ott. Úgy gondolom, hogy megéreztem, hogy milyen jelen lenni és megélni egy pillanatot minden rezdülésemben. Nem érdekelt a munka, nem érdekeltek a vizsgák, sem a napi feladataim. Akkor azok nem léteztek, csak és a békés természet. Úgy éreztem, hogy eggyé váltam vele, részese lettem, vagy egy megfigyelő, aki ámulattal és alázattal tekint az őt körül velő csodára. Hálás voltam. Csak néztem, és hallgattam a csendet, amibe beleolvadt a természet üdítő, felemelő hangja. Annyira békés, mégis élettel teli érzés volt, olyan, amiben mindennek megvolt a maga rendje, feladata, kerek egészet, harmóniát alkotva.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon mi, emberek, mennyire illünk bele ebbe a rendbe, mennyire tudjuk „csendben, észrevétlenül” de mégis nagyszerű tökéletességgel végezni a dolgunkat, jobbá, harmonikusabbá téve nem csak a saját, de környezetünk életét is…
Úgy gondolom ugyanis, hogy ahhoz, hogy igazán jól tudjunk érvényesülni, úgy, hogy valóban hasznunk és boldogságunk legyen az életben, elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a helyünket, és összhangba kerüljünk a környezettünkkel, másokkal. Eszembe jutott Eckhart Tolle, Megszólal a csend című írása és közben azon gondolkodtam, hogy milyen gyakorlati tanácsokat is adhatnék ezzel a témával kapcsolatban. Nos, úgy vélem, hogy Tolle gondolatainál úgysem tudnék felemelőbbet és hasznosabbat megosztani Veletek, így olvassátok szeretettel az említett mű egy kis szeletét, mely a természetről és arról szól, hogy hogyan is kerülhetünk harmóniába vele. Néhány gondolatot pluszban kiemeltem, melyek véleményem szerint külön odafigyelést, és mélyebb elemzést is igényelhetnének.
„Nem csupán fizikai életben maradásunk vonatkozásában függünk a természettől. Azért is szükségünk van rá, hogy az megmutassa a haza vezető utat, az eIménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben és a várakozásban – a komplexitás útvesztőjében és problémák világában. Elfelejtettük, amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az itt és mostban.
Valahányszor bármilyen természetes dologra irányítod a figyelmedet, tehát bármi olyanra, ami emberi beavatkozás nélkül jött létre, kilépsz a fogalmi gondolkodás börtönéből, és bizonyos mértékig a Léttel való összekapcsolódottság állapotának részesévé válsz, amelyben minden természetes dolog létezik.
Ahhoz, hogy figyelmedet egy kőre, egy fára vagy egy állatra irányítsd, nem kell róluk gondolkoznod. Csupán érzékeled őket. A tudatodban tartod.
A tárgy vagy élőlény lényegéből akkor valami átadja magát neked. Érzed, hogy milyen csöndes és nyugodt, s eközben benned ugyanaz a belső csend ébred. Érzékeled, hogy milyen mélyen pihen a Létben: teljesen egységben él azzal, ami ő, és azzal, ahol van. E fölfedezés hatására te is mélyen megpihensz önmagadban.
Amikor a természetben sétálsz vagy pihensz, fejezd ki e birodalom iránti tiszteletedet azzal, hogy teljesen ott vagy! Maradj nyugton! Nézz! Hallgass! Lásd, ahogy minden állat és növény teljesen önmaga! Ők az emberekkel ellentétben – nem hasítják magukat ketté. Nem egy önmagukról alkotott mentális képen keresztül élnek, s ezért nem kell azzal foglalkozniuk, hogy ezt a képet védjék és erősítsék. A szarvas önmaga. A nárcisz önmaga.
A természetben minden nemcsak önmagával van egységben, hanem a teljességgel is. A természet szereplői nem vonták ki magukat az egész szövetéből azzal, hogy elkülönített létet kiáltanak ki maguknak, nem osztják a világot „én”-re és a világ maradékára.
A természetben végzett elmélkedés megszabadíthat az „én”-től, a nagy bajkeverőtől.
Figyelj a természet számtalan halk hangjára: a levelek zizzenésére a szélben, az esőcseppek koppanására, egy-egy rovar zümmögésére, a hajnalban megszólaló első madárfüttyre! Add át magadat teljesen a hallgatás tevékenységének! A hangok mögött valami hatalmasabb rejlik: az a szentség, amit nem lehet gondolatokon keresztül megérteni.
Egy kutya játékossága, feltétel nélküli szeretete és készsége, hogy bármely pillanatban ünnepelje az életet, gyakran éles ellentétben áll gazdája belső állapotával: deprimált, szorong, problémák terhe nyomja a vállát, elveszett a gondolatokban, s már nincs jelen az egyedül létező helyen és időpontban, vagyis az itt és mostban.
Az ember elcsodálkozik: ilyen alak mellett vajon hogyan tud ez a kutya lelkileg ennyire egészséges, ilyen örömteli maradni?
Ha a természetet kizárólag az elmén, a gondolkodáson keresztül érzékeled, akkor nem tudod érezni annak elevenségét, „létségét”. Csak a formát látod, s nem vagy tudatában a formában rejlő életnek, a szent misztériumnak. A gondolat a természetet a profit, a tudás vagy egyéb, haszonelvű célok hajszolásában alkalmazott árucikké alacsonyítja le. Az őserdő fűrészáruvá, a madár tudományos kutatási projektté, a hegy pedig kibányászandó területté vagy meghódítandó tárggyá válik.
A természet észlelésekor engedj teret a gondolatmentességnek, az elme „üzemszünetének”! Ha így közeledsz a természethez, az válaszolni fog neked, és részt vesz az emberi és a planetáris tudatosság fejlődésében.
Vedd észre, hogy a virág mennyire a jelenben létezik, mennyire megadja magát az életnek!
Megnézted-e valaha is igazán a lakásodban lévő növényt? Megengedted-e ennek az ismerős, mégis titokzatos lénynek, amit növénynek nevezünk, hogy megtanítson a titkaira? Észrevetted-e már, hogy milyen mély béke él benne? Miként veszi körül a csend és nyugalom tere? Amint tudatára ébredsz a növényből sugárzó nyugalomnak és békének, az a növény a tanítóddá válik.
Figyelj meg egy állatot, egy virágot vagy egy fát, és lásd, hogyan pihennek a Létben! Ők önmaguk. Hatalmas méltóság, ártatlanság és szentség árad belőlük. Ahhoz azonban, hogy ezt lásd, túl kell lépned a minősítés és a címkézés mentális szokásán. Amint felülemelkedsz a mentális címkéken, érezni fogod a természetnek azt a megfogalmazhatatlan dimenzióját, amit gondolattal nem lehet megérteni, s érzékszervekkel nem lehet érzékelni. Olyan harmónia és szentség ez, ami nem csak az egész természetet itatja át, hanem benned is él…” /Eckhart Tolle/

