Szép napot, szép tavaszt, szép életet!
Reggel kiültem a teraszra, és valahogy minden más volt, mint korábban-legalábbis akkor és ott. Úgy gondolom, hogy megéreztem, hogy milyen jelen lenni és megélni egy pillanatot minden rezdülésemben. Nem érdekelt a munka, nem érdekeltek a vizsgák, sem a napi feladataim. Akkor azok nem léteztek, csak és a békés természet. Úgy éreztem, hogy eggyé váltam vele, részese lettem, vagy egy megfigyelő, aki ámulattal és alázattal tekint az őt körül velő csodára. Hálás voltam. Csak néztem, és hallgattam a csendet, amibe beleolvadt a természet üdítő, felemelő hangja. Annyira békés, mégis élettel teli érzés volt, olyan, amiben mindennek megvolt a maga rendje, feladata, kerek egészet, harmóniát alkotva.
Elgondolkoztam azon, hogy vajon mi, emberek, mennyire illünk bele ebbe a rendbe, mennyire tudjuk „csendben, észrevétlenül” de mégis nagyszerű tökéletességgel végezni a dolgunkat, jobbá, harmonikusabbá téve nem csak a saját, de környezetünk életét is…
Úgy gondolom ugyanis, hogy ahhoz, hogy igazán jól tudjunk érvényesülni, úgy, hogy valóban hasznunk és boldogságunk legyen az életben, elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a helyünket, és összhangba kerüljünk a környezettünkkel, másokkal. Eszembe jutott Eckhart Tolle, Megszólal a csend című írása és közben azon gondolkodtam, hogy milyen gyakorlati tanácsokat is adhatnék ezzel a témával kapcsolatban. Nos, úgy vélem, hogy Tolle gondolatainál úgysem tudnék felemelőbbet és hasznosabbat megosztani Veletek, így olvassátok szeretettel az említett mű egy kis szeletét, mely a természetről és arról szól, hogy hogyan is kerülhetünk harmóniába vele. Néhány gondolatot pluszban kiemeltem, melyek véleményem szerint külön odafigyelést, és mélyebb elemzést is igényelhetnének.
Kép forrása: martinez14- frankenstein.blogspot.com
„Nem csupán fizikai életben maradásunk vonatkozásában függünk a természettől. Azért is szükségünk van rá, hogy az megmutassa a haza vezető utat, az eIménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben és a várakozásban – a komplexitás útvesztőjében és problémák világában. Elfelejtettük, amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az itt és mostban.
Valahányszor bármilyen természetes dologra irányítod a figyelmedet, tehát bármi olyanra, ami emberi beavatkozás nélkül jött létre, kilépsz a fogalmi gondolkodás börtönéből, és bizonyos mértékig a Léttel való összekapcsolódottság állapotának részesévé válsz, amelyben minden természetes dolog létezik.
Ahhoz, hogy figyelmedet egy kőre, egy fára vagy egy állatra irányítsd, nem kell róluk gondolkoznod. Csupán érzékeled őket. A tudatodban tartod.
A tárgy vagy élőlény lényegéből akkor valami átadja magát neked. Érzed, hogy milyen csöndes és nyugodt, s eközben benned ugyanaz a belső csend ébred. Érzékeled, hogy milyen mélyen pihen a Létben: teljesen egységben él azzal, ami ő, és azzal, ahol van. E fölfedezés hatására te is mélyen megpihensz önmagadban.
Amikor a természetben sétálsz vagy pihensz, fejezd ki e birodalom iránti tiszteletedet azzal, hogy teljesen ott vagy! Maradj nyugton! Nézz! Hallgass! Lásd, ahogy minden állat és növény teljesen önmaga! Ők az emberekkel ellentétben – nem hasítják magukat ketté. Nem egy önmagukról alkotott mentális képen keresztül élnek, s ezért nem kell azzal foglalkozniuk, hogy ezt a képet védjék és erősítsék. A szarvas önmaga. A nárcisz önmaga.
A természetben minden nemcsak önmagával van egységben, hanem a teljességgel is. A természet szereplői nem vonták ki magukat az egész szövetéből azzal, hogy elkülönített létet kiáltanak ki maguknak, nem osztják a világot „én”-re és a világ maradékára.
A természetben végzett elmélkedés megszabadíthat az „én”-től, a nagy bajkeverőtől.
Figyelj a természet számtalan halk hangjára: a levelek zizzenésére a szélben, az esőcseppek koppanására, egy-egy rovar zümmögésére, a hajnalban megszólaló első madárfüttyre! Add át magadat teljesen a hallgatás tevékenységének! A hangok mögött valami hatalmasabb rejlik: az a szentség, amit nem lehet gondolatokon keresztül megérteni.
Kép forrása: www.wallsave.com
Egy kutya játékossága, feltétel nélküli szeretete és készsége, hogy bármely pillanatban ünnepelje az életet, gyakran éles ellentétben áll gazdája belső állapotával: deprimált, szorong, problémák terhe nyomja a vállát, elveszett a gondolatokban, s már nincs jelen az egyedül létező helyen és időpontban, vagyis az itt és mostban.
Az ember elcsodálkozik: ilyen alak mellett vajon hogyan tud ez a kutya lelkileg ennyire egészséges, ilyen örömteli maradni?
Ha a természetet kizárólag az elmén, a gondolkodáson keresztül érzékeled, akkor nem tudod érezni annak elevenségét, „létségét”. Csak a formát látod, s nem vagy tudatában a formában rejlő életnek, a szent misztériumnak. A gondolat a természetet a profit, a tudás vagy egyéb, haszonelvű célok hajszolásában alkalmazott árucikké alacsonyítja le. Az őserdő fűrészáruvá, a madár tudományos kutatási projektté, a hegy pedig kibányászandó területté vagy meghódítandó tárggyá válik.
A természet észlelésekor engedj teret a gondolatmentességnek, az elme „üzemszünetének”! Ha így közeledsz a természethez, az válaszolni fog neked, és részt vesz az emberi és a planetáris tudatosság fejlődésében.
Vedd észre, hogy a virág mennyire a jelenben létezik, mennyire megadja magát az életnek!
Megnézted-e valaha is igazán a lakásodban lévő növényt? Megengedted-e ennek az ismerős, mégis titokzatos lénynek, amit növénynek nevezünk, hogy megtanítson a titkaira? Észrevetted-e már, hogy milyen mély béke él benne? Miként veszi körül a csend és nyugalom tere? Amint tudatára ébredsz a növényből sugárzó nyugalomnak és békének, az a növény a tanítóddá válik.
Figyelj meg egy állatot, egy virágot vagy egy fát, és lásd, hogyan pihennek a Létben! Ők önmaguk. Hatalmas méltóság, ártatlanság és szentség árad belőlük. Ahhoz azonban, hogy ezt lásd, túl kell lépned a minősítés és a címkézés mentális szokásán. Amint felülemelkedsz a mentális címkéken, érezni fogod a természetnek azt a megfogalmazhatatlan dimenzióját, amit gondolattal nem lehet megérteni, s érzékszervekkel nem lehet érzékelni. Olyan harmónia és szentség ez, ami nem csak az egész természetet itatja át, hanem benned is él…” /Eckhart Tolle/