„Aki tölt színültig:
jobb, ha előbb abbahagyja.
Aki túl-élesre fen:
élét hamar kicsorbítja.
Arannyal, ékkővel teli kamra:
megőrizni senkise bírja.
Kincs, gőg, rang egyszerre:
mekkora szerencsétlenség!
Alkotni, adni, majd visszavonulni:
ez az égi bölcsesség.”
/Lao Ce -Tao te King ford.Weöres Sándor/
- Mi lenne, ha egy kicsit kevesebbel is beérnénk?
- Mi lenne, ha elég lenne a fele mindannak, amit te elegendőnek gondolsz?
- Mi lenne, ha nem akarnál többet adni, mint ami épp elegendő?
Hatalmas a túltermelés, túlfogyasztás, mintha valamiféle folyamatos, és soha véget nem érő versengésben élnénk. Mintha ott lenne a fejünk felett valamiféle elvárás, hogy minél többet, szebbet, nagyobbat adjunk, költsünk és semmi gond, ha nincs is rá szükség, a lényeg, hogy legyen.
- Biztos, hogy ez fog boldoggá tenni?
- Biztos, hogy annyi húst, ételt, süteményt kell az asztalra tenni?
- Biztos, hogy nem elegendő a fele?
Sokakkal beszéltem arról, hogy ebben az időszakban a reklámok, üzletek azt a nyomást teszik rájuk, hogy akkor boldogok, ha minél tökéletesebb látszatát keltik a jóllétnek, a szeretetnek. Holott ez ténylegesen csupán egy látszat marad egészen addig, amíg nem tudatosítod magadban, hogy ebből ki lehet szállni. Az a fajta nyomás épp a felhalmozásról, a minél több birtoklásáról szól, és épp ez a fajta nyomás torzítja el azt a valóságot, amit a lelked mélyén te is nagyon jól tudsz: nem kell olyannak lenned, nem kell annyit birtokolnod, nem kell annyit adnod, mint amit bárki is rád erőltet.
Nem kell még több, még szebb, még jobb, még nagyobb! Épp elég az, ahogy azt elsőre gondoltad, érezted, s nem kell később a saját érzéseidet felülbírálnod a külső nyomás hatására, mert az már csupán kifelé, a látszatnak és önmagad ámításának fog szólni.
Elégedj meg egy kicsit kevesebbel, s a hiányzó űrt töltsd meg valami mással.
Töltsd meg a lelkeddel, magaddal, a benned lévő csodával, melyet soha, senki nem fog tudni megvásárolni.